Szemien-hegység Nemzeti Park, Etiópia. Corniche. Alexandria, Egyiptom. Gebel Barkal. Kerima, Szudán. Szemien-hegység Nemzeti Park, Etiópia. Apademak-templom. Naga, Szudán. Óváros. Kairó, Egyiptom. Núbiai lányok. Szoleb, Szudán. Hórusz-templom. Edfu, Egyiptom. Napatai piramisok. Núri, Szudán. Fűszerpiac. Omdurmán, Szudán. Sarm el-Sejk, Egyiptom. Királyok Völgye. Lukszor, Egyiptom. Csónakos fiú. Bahir Dar, Etiópia. Királyi Körzet. Gonder, Etiópia.Ámon-templom. Karnak, Egyiptom. Szemien-hegység Nemzeti Park, Etiópia. Amhara gyerekek. Tisz-Abbai, Etiópia. Datolyaszüret. Szoleb, Szudán. Amhara földműves. Szemien-hegység, Etiópia. Bibliotheca Alexandrina. Alexandria, Egyiptom. Sarm el-Sejk, Egyiptom. Szemien-hegység Nemzeti Park, Etiópia. Ahmed Músza családja. Kerima, Szudán. Napatai piramisok. Kerima, Szudán. Gízai piramisok. Gíza, Egyiptom. Tana-tó. Bahir Dar, Etiópia. Nap-templom. Abu-Szimbel, Egyiptom. El-Doqqi. Gíza, Egyiptom. Núbiai falu. Asszuán, Egyiptom. Tisz-Isszat-vízesés. Tisz-Abbai, Etiópia. Nemzeti Múzeum. Kartúm, Szudán. Tiran-szigetek. Sarm el-Sejk, Egyiptom. Citadella. Kairó, Egyiptom. Imet Gogo, 3926m. Szemien-hegység, Etiópia. Ámon-templom. Szoleb, Szudán. Mohamed Hámid bácsi. Szoleb, Szudán. Debre Berhan Szelasszié-templom. Gonder, Etiópia. Nyomolvasó. Szemien-hegység, Etiópia. Kék-Nílus. Bahir Dar, Etiópia. Asszuán, Egyiptom. Napatai piramisok. Kerima, Szudán. Földközi-tenger. Alexandria, Egyiptom. Mahmúd, a núbiai. Asszuán, Egyiptom. Dzsószer fáraó halotti komplexuma. Szakkara, Egyiptom. Meroéi piramisok. Begrawijja, Szudán.

2013. szeptember 9., hétfő
Helyszín: Wádi-Halfa, Szudán

Arab-afrikai kavalkád.

a komp fedélzetén a Nasszer-tavon
a komp fedélzetén a Nasszer-tavon

Megérkeztünk Wádi-Halfába, Szudán és Afrika kapujába. Számomra Afrika valahol itt kezdődik, és nem a földrajzi értelemben vett Afrika északi, mediterrán partjainál. Azt a régiót, beleértve Egyiptomot is, én a Közel-Kelethez sorolom.

Wádi-Halfa minden Nílus mentén Afrika belsejébe tartó útleírásban szerepelt, amit gyerekkorom óta olvastam, és még pár napja is nehéz volt elképzelni azt, hogy ma én is itt leszek, ebben a legendásan csengő nevű, világvégi városban. Az egyik ilyen kedvenc könyvem Sir Samuel W. Bakertől A Nílus rejtélye. Baker tehetős angol nemes volt, a XIX. század egyik nagy kalandora. 1861-ben Afrikába indult feleségével, Lady Florence-szel, hogy megtalálják a Fehér-Nílus forrását.

Akkor még ismeretlen volt a Nílus eredete, ami pedig már sokak kíváncsiságát felkeltette, köztük Nagy Sándorét és Julius Caesarét is. A XIX. században olyan nagynevű felfedezők indultak útnak Afrika szívébe megtalálni azt, mint a katonatiszt Speke, a misszionárius Livingstone, az újságíró Stanley és az orientalista Burton. Baker és felesége is ringbe szállt, és részletesen megírt útjuk százötven évvel ezelőtt Kairó és Kartúm között nagyjából ugyanott vezetett, mint a mienk most. Ők Wádi-Halfában tevekaravánra szálltak, hogy a Núbiai-sivatagon átkelve levágják a Nílus nagy kanyarulatát. Ezt az utat ma a sivatagi vonat 24 óra alatt megteszi.

Akkoriban ráérősebben ment az utazás, mint manapság. Bakerék már két éve úton voltak, és már Gondokoróban jártak, a mai dél-szudáni főváros, Dzsúba közelében, amikor találkoztak a kimerült Speke-kel és Granttel, akik nem sokkal megelőzték őket, és megtalálták a Nílus forrását a Viktória-tónál.

Baker imádott feleségét egy török háremből szöktette meg tizennyolc éves korában. A fehérbőrű, szőke rabszolgalányról kiderült, hogy még kislányként tűnt el az 1848-as forradalom idején Erdélyben. Lady Florence székely nemesi családból származott, egy katonatiszt gyermeke volt, és odahaza Sass Flóraként ismerjük. Utunk alatt Adri olvasgatja Bakerék lebilincselő könyvét.

Adri és újdonsült szudáni barátnői
Adri és újdonsült szudáni barátnői

A ringatózó kompon éjszaka nagyon jót aludtunk. Adri reggel összeszedett néhány szudáni barátnőt, akik meglepetésemre egyszer csak a kabinunkban fogadtak, a felső ágyon bandázva, amikor a fedélzetről visszatérve benyitottam. Kissé megrémültek, amint férfiként megjelentem, mert bekopogni is csak akkor mertek, amikor Adri egyedül maradt. A távcsőre és a fényképezőgépre voltak teljesen rákattanva, meg az utunk során készített képekre.

A reggeli korrekt volt, csakúgy, mint a vacsora. Evőeszköz egyikhez sem járt, ezt a szudáni szokást még meg kell szokni.

A kompon egyébként összesen kilencen vagyunk nem helybeliek: mi négyen magyarok, Kornelius és Gitta, meg egy dél-afrikai pár, akik szintén Kairó-Fokváros útjukon küzdenek, és egy csapzott megjelenésű különc japán kék ballonkabátban, akiről senki semmit sem tud. Ezen a héten ennyi utazó érkezett összesen Szudánba, Egyiptom felől.

A délelőtt során haladtunk el Abu-Szimbel templomai előtt, épp amikor rájöttek a határőrök, hogy a mi útlevelünk még nincs lepecsételve.

Adri a bokszi platóján Wádi-Halfában
Adri a bokszi platóján Wádi-Halfában

A wádi-halfai imigráció sok újabb nyomtatvány kitöltéséből állt még a hajón, majd négyesben, Gáborral és Gergővel nekivágtunk a kikötő kijáratának. Felületes csomagátvizsgálás után a kikötő kapuin kívül, még a határőrök látóterében utcai pénzváltók váltották át fontjainkat a hivatalosnál sokkal jobb, feketepiaci árfolyamon. Az asszuáni zsiványok még másfél egyiptomi fontért akarták adni a szudáni fontot, az itteniek már csak egyet kértek érte. Majd ezután jött a harc a bokszikkal, akik erre az egy napra, a komp érkezésének napjára természetesen az egekbe, fejenként tíz fontra emelték az áraikat. A bokszi egy sajátos szudáni „kisbusz”, ami inkább egy kisteherautó, ahol az utasok egy leponyvázott platón utazhatnak, két szembefordított padon, a csomagokat pedig felhajigálják a tetőre. Gergő kiborult a bokszisok szemtelenségén, de végül felszálltunk az egyikre. A helyiek is hangot adtak felháborodásuknak, de az alternatíva némi sivatagi sétálás lett volna a városig, amit most nem kívántunk. Később, úgy estefelé, már a városból láttuk a csapzott japánt, amint ő is megérkezik a sivatagon keresztül. Ballonkabátja lobogott a homokos szélben. Ő nem fizette ki a tíz fontot.

A minden érkező számára kötelező regisztrációs iroda természetesen bezárt, mire a városba értünk. Miért is ne, amikor hetente ezen az egy napon, ebben az egyetlen időpontban lenne dolguk. Hiába ajánlgatta Mohamed Husszein, a helyi rendőrfőnök, hogy a regisztrációt hivatalosan elég három napon belül elvégeznünk, de az se baj, ha csak öt vagy tíz napon belül, akár Kartúmban regisztrálunk, nem mertük bevállalni a határidőből való esetleges kicsúszást. Úgy döntöttünk, hogy inkább maraduk egy éjszakát, és négyesben kivettünk egy egész korrekt szobácskát a Kleopátra, vagy rossz angol átírásukban „Kilopatra” Hotelben, ami állítólag a legjobb Wádi-Halfában.

Wádi-Halfa minden héten egyszer, az asszuáni komp érkezésekor felpezsdül, ahogy betódul a városba a sok egyiptomi és szudáni kereskedő. A város ilyenkor egy színes kavalkád. Arabok, núbiaiak, bedzsák, afrikai népek, néhány nyugati és még ki tudja milyen más népek és kultúrájuk keveredik itt össze.

Ez a Wádi-Halfa azonban már nem ugyanaz a Wádi-Halfa, ahol Bakerék jártak. A régi város Núbia egyik legszebb városa volt a Nílus partján, szép corniche-sal, tradícionális, színes núbiai házakkal és pálmaligetekkel. Olyasmi lehetett, mint Asszuán. Azonban a hatvanas években ezt a várost is hullámsírba temette a Nasszer-tó. A mai Wádi-Halfa inkább egy poros falu, jellegtelen épületekkel, látnivalók nélkül, amit az a néhány núbiai húzott fel, akik nem voltak hajlandók az ezer kilométerre fekvő Kasszalába költözni, amit a szudáni kormány kijelölt nekik.

Amióta Szudán területére léptünk, sőt már Asszuánban is sokan a magyarábokat emlegették fel nekünk, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, és megkülönböztetett figyelemmel, mint távoli rokonokat köszöntöttek minket. A magyarábok ősei az Oszmán Birodalom idejében elrabolt magyar gyerekekből nevelt janicsárok, akiket a rettenetes Szelim szultán hatalmas birodalma egyik végéből, a Délvidékről, a másikba, Núbiába vezényelt. Ma már nem beszélnek magyarul, és a több évszázados keveredés miatt kinézetük sem különbözik a többi núbiaitól, mégis körükben még mindig erősen él felénk ez a kötődés. Mindenkinek van itt egy magyaráb ismerőse, többek között a kompon a szudáni bevándorlási tiszt is az volt. A magyarábok Gergő Afrika-expedíciójának egyik fő témája.

Amíg Gergő elment az állítólagos magyaráb klubot felfedezni, addig mi hárman nekivágtunk a wádi-halfai forgatagnak. A szudániak már az első napon is jobb benyomást tettek ránk, mint az egyiptomiak. Finom fúlt és taamijját, valamint sült nílusi tilápiát ettünk, közös tálból, kézzel ahogy kell. Frissen facsart gyümölcslevet és édes teát ittunk hozzá. A teát és kávét mindenütt afrikai hölgyek árulták, kis pultjaik mögött ülve. Ahogy Gábor elmondta, ezek a hányatott sorsú hölgyek általában Szudán távoli, polgárháború sújtotta tartományaiból, Dárfúrból és Dél-Szudánból menekültek el jobb sorsot keresve. Fillérekért, gondos odafigyeléssel, frissen készítik a legfinomabb kávét és teát.

Mindenki a legnagyobb barátsággal viszonyult hozzánk, ami elég szokatlan volt Egyiptom után, és már jól esett. Szudán eddig meglepően olcsó, és rendben, szó nélkül visszaadják a visszajárót is. Volt, hogy egy teaárus hölgy tíz perc után hozott vissza még egy elmaradt fontot.

Kissé bántam, hogy az elmúlt hetet nem az eredeti tervek szerint itt, Núbiában, hanem Egyiptomban töltöttük.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése